Próbáltam magamban , magamnak elhitetni..saját magammal elhitetni...hogy a barátjának tart, hogy kedvel, hogy szeret. De nem. Mekkorát tévedtem. Igen, az ember sokszor (legtöbbször) téved, hiszen ezért ilyen az ember, amilyen. De hogy ekkorát. Azt hittem, minden megváltozik, az új osztályban, szeretni fognak. Igen, és vannak olyanok akik szeretnek, de ő, amikor látom a szemében, hogy csak jópofizni jön oda...akkor legszívesebben felkiáltanék: -Ne! Nem kell megjátszanod magad. Úgy csak hiú ábrándokba ringatom magam arról, hogy kettőnk között minden okés.
De... de én nem tehetek semmit. Én ez vagyok. Talán, most egy kicsit visszavonom magam..hagyom. Végülis ezt szeretné. Hát legyen, ahogy akarja.. túl fogom élni. Eddig már éltem át nagyobb/rosszabb csalódást is, ez is menni fog...
De én nagyon szeretem őt még így is. Nem érdekel, mit gondol, szeretem! (Bár mondjuk, elég rosszul esik.)
És soha nem kértem, hogy bocsánatot kérjen tőlem...én éreztem magam hibásnak azért, mert vagyok. Ez van..néha...
[ ha így lelkizek akkor még a végén iskolapszichóhoz fognak küldeni.] xd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése